Édesapád révén zenész családból érkezel. Tudatos zenei nevelést kaptál, vagy hagyta, hogy különféle ingerek érjenek?
Jó értelemben véve elvarázsolt családban nőttem fel, így szerintem semmilyen szempontból nem kaptam tudatos nevelést. Apukám mindig úgy beszélt a zenéről, mint ami egy megfoghatatlan, misztikus varázslat. Gyerekként sokszor nem tudtam, miről beszél, de azt éreztem, nekem ehhez közöm van, ezt egyszer meg kell értenem. A korai zenei ízlésemet ő és a bátyám alakította: amire ők azt mondták, jó, az számomra kérdés nélkül az volt. Emellett meséket írtam és illusztráltam, de
a zene volt a közös családi nyelvünk,
amit ösztönösen értettem.
Hosszú évekig klasszikus hegedűn játszottál. Mikor és minek a hatására fordultál a jazzéneklés felé?
Négy évesen kijelentettem a szüleimnek, oldják meg, hogy hegedülni tanulhassak. Volt egy nálam idősebb barátnőm, aki szintén hegedült, és máig emlékszem arra a képre, amikor a szobája ajtajában állva megláttam egy kottaállványt, rajta egy kottát. Az egész olyan szép és misztikus volt, alig vártam, hogy én is ezzel foglalkozhassak. Végül
magánúton kezdtem el a hangszertanulást.
Sokáig klasszikus hegedűművészként képzeltem el magamat. Nyolc éves koromban voltunk egy koncerten, a Zeneakadémián, ahol Hilary Hahn Mendelssohn hegedűversenyét, illetve Bach egyik szólószonátáját játszotta, ami nagy benyomást tett rám, és még jobban megerősített abban, ez az én utam. Évekkel később, amikor már a Konziba jártam hegedűsként, jött egy nehezebb időszak, elkezdtem görcsössé válni, amit szerintem ezen a pályán sok ember érez, csak túl tud lendülni rajta, viszont én mindig radikálisan változtatok.
Ekkor fordultál a jazz felé?
Igen. Akárhányszor bementem a próbaterembe hegedülni, mindig megszakítottam azzal, hogy átültem a zongorához és elkezdtem számokat írni. Teljesen másfajta gondolkodásmódot igényel, ha valaki interpretál egy művet, mint ha mögüle nézné – bár akik már magas szinten művelik a klasszikus zenét, azok természetesen mind a két oldalát értik a darabnak. Ezt követően felvettek a Bartók Konzi jazz-ének szakára, Budapestre költöztem, és miután az első évben magántanuló voltam, nekem kellett beosztani az időmet. Megtanultam, ha három hét van egy darab elsajátítására, akkor mindent annak kell alá rendelni, és ha ehhez reggel ötkor kell felkelnem, hát úgy. Minden pillanatát nagyon élveztem.
A Bartók Béla Konzervatóriumban ismerkedtél meg a Nagy Emma Quintet további tagjaival. A zenei gondolkodásban lévő hasonlóság volt az, ami összehozott titeket?
Ők egy évvel előttem kezdték az iskolát, már együtt zenéltek, amikor engem felvettek, ezért először nem az fogalmazódott meg bennem, hogy hasonlóak lennének, csak azt láttam rajtuk: jók, jól működnek együtt. A Konziban minden évben vannak énekes koncertek, amikor adott zenekarok közül lehet választani, és én rájuk gondoltam. Miután jól sikerült a koncert, javasoltam, vegyünk fel pár számot, és jelentkezzünk a Belvárosi Jazzversenyre.
Elnyertük a fődíját.
Onnantól gurult az egész.
Mit gondolsz, a dalaitokban inkább a magyar, vagy a nemzetközi jazz hatásai érződnek?
Főleg a nemzetközi, de természetesen hat ránk a hazai jazz is. Sokan vannak itthon, akiktől lehet inspirálódni és tanulni. A magyar jazznek van egy különleges íze, érződik rajta a népzenei hagyomány, és habár ki jobban, ki kevésbé használja, de hallható a ritmikán, a hangzásvilágban, még ha nem is direktben foglalkozik valaki népzenével. Például Dresch Mihálynál ez hangsúlyosabban megfigyelhető, de a Balázs Elemér Groupnál is érződik, miközben ők nagyon máshogy közelítenek a jazzhez.
A jazz-standardek használata távol áll tőletek?
Nem, bár az utóbbi két évben valóban nem ezzel foglalkoztunk, viszont az első négy szám, amit megalakulásunkkor felvettünk, jazz-standarek voltak.
Élvezem, ha nem a saját számaimat éneklem.
Holott szerencsére mindenki ír zenét a formációnkban, a jövőben szeretnék jobban elmélyedni a jazz-standardokban is. Úgy érzem, jazz-zenészként is érintett vagyok ebben, nem mintha muszáj lenne, csak annyi jó írott mű van, kár lenne őket kihagyni.
Énekesnőként frontembernek is kell lenned. Mi a jellemző rád koncerten, végig tartod közönséggel a kapcsolatot, vagy inkább befelé figyelsz, és a csönddel teremtesz misztikumot?
Az éneklésben az egyik legjobb dolog, hogy bárhol és bármikor művelheti az ember, ez ugyanilyen természetes akkor is, ha valaki egy színpadon áll. Persze volt már olyan, amikor úgy mentem ki a színpadra, hogy nem néztem a közönségre, teljesen bezárkóztam, ami szörnyű, de szerencsére ezen koncert közben tudtam változtatni. A konferálást pedig nem lehet mindig megúszni, például nyáron a Palócnapokon végig harangoztak mellettünk egy templomban, amit nem hagyhattam szó nélkül.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy hozzád főképp a hangszerszerű éneklés áll közel. Ezt hogyan tudnád megfogalmazni?
Hangszerszerűen lehet improvizálni is, illetve témákat énekelni, ez témafüggő. Már nem azt mondanám, hogy ez áll hozzám közel, de ha úgy gondolom, a zenei anyag ilyen technikával szólal meg úgy, ahogyan azt szeretném, akkor törekszem rá.
Amikor egy jazzénekes hangszerszerűen improvizál, az olyan, mintha teljesen a belső hallására hagyatkozna, és igazából nem is énekelné ki a hangokat, csak elképzelné azokat.
Ez teljesen más, mint amikor kölcsönhatásban vagy egy hangszerrel, hiszen itt kizárólag a fantáziádra támaszkodsz, elképzeled a hangok helyét, a zenei mondanivalódat, és azt énekled ki. Az egész belső történés.
Nagy hangsúlyt kap nálatok az improvizáció. A dalok főképp a próbán születnek vagy fellépéskor? Mi a szerkesztés elve egy koncert esetében, hangulatokat határoztok meg?
Leginkább otthon, ezért bármelyikünknek születik új szerzeménye, azt utána már szinte készen hozza a próbára. Nem azért, mert nem szeretünk próbálni, pusztán az egyszerűség kedvéért. Főleg az együttjátszás miatt fontosak ezek az alkalmak, hiszen abban is kell fejlődnünk. A mostani repertoárunk fele hangról hangra megírt, a másik felében pedig vannak improvizált részek, de formailag az is kötött. Minden koncerten kicsit más egy-egy szám, ez nagyban függ az improvizált részektől, de teljesen szabadimprovizációs és nyitott részek nincsenek.
Október végén jelenik meg második, LFO (Low Frequency Oscillator) című lemezetek. Mi az, amiben követtétek az első albumotok zenei anyagát, és mi az, amiben tudatosan, a tapasztalataitok alapján változtattatok?
A zenekar megalakulásakor, 2018-ban felvettünk egy négy számból álló EP-t, majd a rákövetkező évben az első lemezünket, a Set to Face-t. Nagyon tanulságos volt a lemezfelvétel, hiszen egészen máshogy kell énekelni egy koncerten, mint egy stúdióban, ahol minden apróság hallatszik, és az énekes külön van a zenekartól. Kedvező visszhangja volt a lemeznek, ennek ellenére én
nagyjából fél évig nem tudtam meghallgatni, mert nem voltam elégedett magammal.
A második lemezünk már most sokkal jobban tetszik, jóval érettebbnek érzem. Az ének is máshogy szól, kicsit szárazabban, akusztikusabban. Mindegyikünknek van rajta saját szerzeménye, valamelyik dúsabban szól, valamelyik vékonyabban, és a sorrendet is úgy alakítottuk ki, hogy ez a kontraszt hangsúlyos legyen.
Más formációkban el tudod képzelni magad?
Nagyon szeretek különféle projektekben részt venni, élvezem, ha megmondják mi a feladatom. Van egy zeneszerző barátom, Csernovszky Márk, az elmúlt időszakban felvettük néhány szerzeményét, illetve korábbról van egy EP-je, Elmepalota címmel, amin éneklek. Kéri Samuval is együttműködünk egy duóban, nemrég pedig Nagy Ábellel vettünk fel egy könnyűzenei számot. A quintet mellett viszont van egy másik „főbb” formációm, a Passive Collider, amelyet a bátyámmal alapítottunk.
Habár Magyarország számos kiváló jazz-zenésszel büszkélkedhet, mégis kicsit olyan, mintha a műfaj mostohagyerek lenne. Mi a tapasztalatod, mennyire nyitottak az emberek, és ki a korosztálya itthon a jazznek?
Azt vettem észre, hogy az én korosztályomból sokan érdeklődnek iránta, és teljesen más szempontok alapján hallgatják, másra figyelnek, mint az idősebb vagy a „jazzértő” közönség, ami szerintem nagyon izgalmas. Mára vannak olyanok, akik rendszeres látogatói a koncertjeinknek, és emiatt van bennem némi félelem is, hiszen nem akarnék csalódást okozni nekik, bár tudom, akik minket kedvelnek, nyitottak a változásra.
A zenélés kétoldalú folyamat,
nem arról szól, hogy kiáll az ember a színpadra és kinyilatkoztat valamit, hanem azt szeretné, hogy az üzenet átmenjen. Viszont amikor zenét szerzünk, nem a közönség ízlését tartjuk szem előtt, mert úgy elveszne a szabadság, hanem a belső ízlésünket.
Figyelemmel követed az ismert hazai jazzénekesnők zenei pályáját?
Harcsa Veronikát bármilyen formációban hallottam eddig énekelni, az magával ragadó volt, különösen szeretem a Gyémánt Bálinttal közösen készített lemezeit. Amikor kislányként a szüleim elvittek Harcsa Veronika és Kézdy Luca koncertjeire, rendszeresen az fogalmazódott meg bennem, hogy ez nagyon jó, de én nem akarok ilyen őrült nő lenni. Természetesen ma már máshogy látom őket, az egész színpadi jelenlétük nagyon szimpatikus. Emellett Karosi Júlia is nagy hatással volt rám, szerencsére tanulhattam nála két évig.
Hozzájuk hasonlóan te is szeretnél nyitni külföld felé?
Mindenképpen szeretnék máshol is élni,
zeneileg és emberileg is fejlődnék általa. Viszont nagyon szeretem Budapestet, ezért a kétlaki életmód a legszimpatikusabb számomra.
Mikor hallott utoljára a bajai közönség?
Nagyjából fél éve, a keresztanyám képzőművészeti kiállításán együtt zenéltünk édesapámmal. Emellett a Nagy Emma Quintettel is már kétszer felléptünk, egyszer a bajai könyvtárban, ami korábban zsinagóga volt, és számomra a legszebb dolog Baján.
A Nagy Emma Quintet mellett magánúton zeneszerzést tanulsz.
Úgy érzem, zeneszerzéssel foglalkozni a legjobb módja annak, hogy az ember igazán megértse a zenét, még ha végül nem válik is zeneszerzővé.
A Partitúra bajai adása ide kattintva nézhető vissza.