„Megszerettem menet közben az életet” – Interjú Ujj Zsuzsival

A Csókolom egyik legismertebb dala a Dunántúli sláger. Jó néhány zenekar feldolgozta a számot, köztük az Amorf Ördögök, majd a 2008-as Magyar Dal Napja alkalmából Presser Gábor is, más zenészekkel együtt. Hogy született a dal?

Dunántúli vagyok, veszprémi. Korábban „tomwaitses” vagy „Ahol nincs folyó” címen futott. Végül Dunántúli sláger lett és maradt. A zene a Yesterday is here című Tom Waits dalnak az egyik motívuma. Nem egy az egyben, nyilvánvalóan, hanem csak egy részlete. Egyszer-kétszer hallottam ezt a számot egy bakelit lemezről, nem emlékeztem, hogy onnan való a dallam, csak megírtam rá a szöveget. Amikor már készen volt, mások hívták fel rá a figyelmem, hogy ez egy Tom Waits-dal. 1988-ban írtam, akkor még Csókolom sem volt. A Liget Galériában adtuk elő Zalka Imrével, Vető Jánossal és Fákó Árpáddal a kiállításmegnyitómon.

Nem konkrét személyről szól, hanem sokkal inkább a szerelem utáni vágyról.

Egy ideálról, akit szeretnék megtalálni. Azóta sem találom egyébként, de már nem vagyok szomorú miatta. Mondjuk, szebb lenne párban az élet, de hát, ha nem megy, akkor így is jó lesz.

Úgy hangzik, mintha belenyugodott volna abba, ami „jutott”.

Igen, azt hiszem belenyugodtam, de azt is mondhatnám, még előttem az élet. Bár most azért viselek sapkát, mert kopasz vagyok a kemoterápiás kezelések miatt. Tüdőrákom van. Úgyhogy lehetnék pesszimista is, de nem vagyok.

Jó ezt az optimizmust hallani az ön szájából, ismervén a Csókolom-szövegeket, mert azok azért meglehetősen depresszívek. Ez kissé ellentmondásosnak tűnik.

Megszerettem menet közben az életet.

Mikortól?

Mondhatnám úgy, hogy vénségemre. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy kicsit bölcsebb és tapasztaltabb lettem. Mert az alapdolgok, ami miatt szeretek élni, azok megvannak.

Az a vihar, ami bennem tombolt hosszú évekig, elült.

Ujj Zsuzsi: Önarckép, 1987 (Fotó/Forrás: Ujj Zsuzsi)

Korábban állítólag az tette szabaddá, hogy fényképez, szövegeket és dalokat ír, ma pedig az, hogy mindezt nem csinálja. Így tényleg szabadabbnak érzi magát?

Igen. Egy ideje nincs ilyesmire igényem. Régen egy dal vagy egy kép „megírása” vérkomoly volt,

az életem függött rajta, de legalábbis az, hogy az adott napot túlélem-e vagy sem.

Eléggé ösztönös ember vagyok, akkoriban sem kívántam semmiféle izmusokhoz idomulni, tényleg csak túl akartam élni. Most már nincsenek ilyen problémáim. Ha úgy vesszük, így még szabadabb vagyok. Már nem hiányzik semmi. Énekelni még szeretek, mostanában viszont nem nagyon próbáltam. Jó lenne, ha tudnék még. Azért remélem, hogy egyszer még újra összeáll a Csókolom, és Darvas Kristóffal is adunk még néhány koncertet.

Csókolom zenekar (Fotó/Forrás: Várnagy Tibor)

Egy időben próbálkozott „profivá” válni, eljárni énektanárhoz. Nem bánja, hogy végül nem állt ebbe bele?

Nem. Sosem tanultam meg tanulni, emiatt pedig mindig inkább küzdelmes, mint eredményes volt maga a tanulási folyamat. Ezt pedig csak tetézte az alkoholizmusom. Elmentem egy órára, látszólag figyeltem, de az alkoholtól az ember szét van csúszva, nem tud úgy koncentrálni.

Az alkohol beszippantja az embert, és mire észbe kap, addigra már elég nehéz kimászni belőle.

Észrevétlenül sodródtam bele. Mindenhol, mindenki ivott körülöttem. A zenésztársaim is ittak, a párkapcsolataimban is ivott minden férfi, mondhatom nyugodtan rájuk is, hogy alkoholisták voltak, de nem mindegyikőjük ismerte be. Az alkoholizmusnak is vannak fokozatai, de amikor már arra építed fel az egész napodat, mint én tettem, hogy hogyan jutsz hozzá az italhoz, ott nagy a probléma. Nekem kellett rájönnöm, hogy segítségre van szükségem a leszokáshoz. Többször visszaestem, de most jó néhány éve teljesen tiszta vagyok. Attól még tudom magamról, hogy alkoholista maradtam, és egyetlen pohárkával újra indulhat az egész, úgyhogy egyáltalán nem iszom.

Ujj Zsuzsi (Fotó/Forrás: Várnagy Tibor)

’86-tól ’91-ig készítette az azóta híressé vált fényképeit. A Trónusos című fotóperformanszát 2009-ben a bécsi Mumokban, 2012-ben pedig a londoni Tate Múzeumban is kiállítottak. Azóta New York-i és Los Angeles-i galériákban is bemutatták a sorozatait. Jelenleg a Liget Galéria Lerántjuk a leplet című csoportos kiállításán látható néhány felvétele, májusban pedig az acb Galériában nyílik önálló tárlata. Mi inspirálta a képeket?

Akkoriban létkérdés volt, hogy ilyen formában kommunikálni tudjak a környezetemmel. Ha az adott nap érzéseit meg tudtam fogalmazni, akkor azt a napot túléltem. Ha nem, akkor ordítva szenvedtem. Amikor megismertem Hajas Tibor munkáit, az olyan volt, mint egy gyomorszájonrúgás. Azelőtt fogalmam sem volt róla, hogy a fényképezőgépet így is lehet használni. Akkoriban éppen válófélben voltam, de együtt voltam már Halas István fotóssal. Pontosabban egy se veled, se nélküled kapcsolatban. Halas elköltözött Párizsba, akkor még azt hittem, örökre. Utána küldözgettem a fotókat, ezekkel üzentem neki. Mondhatni, odavágtam a képeket, hogy nézze meg, mit hagyott maga után. Mert egyébként nem tudtunk normálisan kommunikálni, csak a vizualitás nyelvén. Mindig kölcsöngéppel dolgoztam, és a laboráláshoz is segítséget kértem. Az első képeket Várnagy Tibor hívta elő, később pedig Halas. Várnagy elég érdekesnek tartotta a fotóimat. Így csinált nekem egy kiállítást a Liget Galériában 1988-ban.

Nem készültem sem fotósnak, sem énekesnek, leginkább dalköltőnek.

Azt hittem, ez lesz életem egyetlen ilyen eseménye, mindent meg akartam mutatni egyszerre, a képeimet és a dalaimat is. Még egy füzetet is készítettem, amiben benne volt az összes szövegem a fotókkal együtt. A megnyitó kisebb botrányba fulladt. Borzasztóan játszottunk, és közben a fotók is elkezdtek lemállani a falról. Ott barátkoztam össze Spenóttal (Tóth Zoltán Spenót a Csókolom, az Európa Kiadó és az Ági és Fiúk zenekarokban is játszott – a szerk.), aki később a zenekar egyik zeneszerzője és gitárosa lett. Az első dalaimat a nyolcvanas évek elején írtam, de csak ’93-ben alakult meg hivatalosan a Csókolom. Akkor kiadtuk az első albumunkat, ami egy magnókazetta volt 202 1831 címmel. Utána jelent meg 1995-ben a Csókolom a Liget Galériában, majd a Csókolom 2000, és 2006-ban Repeta című lemez.

eskuvos-bridal-1986-lambda-print-70-x-50-cm-2012-155856.jpg

Ujj Zsuzsi: Esküvős, 1986 (Fotó/Forrás: Ujj Zsuzsi)

Miről szólnak a ‘86-‘91 között készített fotóperformanszai?

A kiszolgáltatottságról, az elesettségről, a halálról és a szeretetlenségről, de a szépségről is. Az emberi esendőségről. Nem értettem a körülöttem zajló dolgokat, sőt azt éreztem, engem sem értenek meg. Csinálnom kellett valamit, hátha ezáltal érthetőbb leszek. Mert ha csak úgy elmondom, mi van, az nem sokat ér.

Ha viszont dalszövegben vagy képekben közlöm az érzéseimet, akkor talán odafigyelnek rá.

Ez akkoriban tényleg kényszerem volt, mára megszűnt. Mondjuk, nem tagadnám meg a múltat sem, mert fontos dolog a szerelem. De most ilyen ideák nem kötnek.

tronusos-with-a-throne-1986-blackwhite-photo-on-photopaper-905-x-56-cm-155916.jpg

Ujj Zsuzsi: Trónusos, 1986 (Fotó/Forrás: Ujj Zsuzsi)

Nem is fényképezett mostanában?

Harminc éve nem vettem gépet a kezembe és dalokat sem nagyon írtam. Valahogy önmagamnak nem vagyok izgalmas. Azóta eszembe jutottak ötletek, de azt éreztem, hogy nem tudnék átütő lenni, így nem valósítottam meg őket. Amikor elkészült a Trónusos, akkor az eredmény mellberúgásszerű érzés volt.

Ha egy fénykép várhatóan nem ilyen hatást vált ki, vagy nem lesz számomra is meglepetés, akkor nem is érdemes megcsinálni.

Ez egy kicsit arisztokratikus hozzáállás, de nem abból élek, hogy minden nap termelnem kell valamilyen képet vagy dalt. Valaki egész életében aktívan alkot, de ugyanazt csinálja, csak formálgatja az addig elmondottakat. Sok művész szerintem ismételgeti önmagát. Annak nem látom értelmét. Akad, aki tele van inspirációval, minden napra jut valami mondadója, az azért nem lehet rossz. Húsz évig nem történt semmi, most pedig minden egyszerre indult be, gondolok itt a kiállításokra. Közben pedig egy lezárt életműről beszélünk. Nem valószínű, hogy lesz még inspirációm, de bármi megtörténhet, nyitott vagyok.