Úgy látszik, nemcsak a legszebb történeteket, hanem a legszebb dalokat is az élet írja. Erre utal legalábbis az a hátborzongató, filmbeillően szép sztori, amit Bereményi Géza mesélt el idén nyáron egy rádióműsorban.
Csönded vagyok
Most elmondom, mid vagyok,
mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van, maradhatok.
Ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
Se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.
S folytatom, mid vagyok, mid nem neked:
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam, mid vagyok,
mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.
A nagyszerű író, forgatókönyvíró, rendező és nem utolsósorban dalszövegíró a Szavakon túl című műsorban beszélgetett Kadarkai Endrével, aki egy ponton a művészet és a művész halhatatlanságáról kérdezte Bereményi Gézát, elsősorban a Nagy utazás című dal kapcsán. A szerző azonban egy egész más történet elmesélésével reagált, olyasmivel, amit talán a legnagyobb rajongók sem ismerhettek korábban.
Felidézte, hogy valamikor régen egy alkalommal kapott egy lezárt borítékot. Egy levél volt benne, amit egy házaspár írt, mondván, tizenhét éves fiuk nemrég hunyt el hosszú betegség után, egyik utolsó kívánsága pedig az volt, hogy küldjék el Bereményi Gézának azt a pár sort, amit neki írt. „Fél évvel a haláleset után kötelességünknek éreztük, hogy elküldjük, és magára bízzuk. Ez az ön jogos tulajdona” – állt a levélben az író emlékei szerint. A papíron pedig a következő állt:
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked: vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék, csak csönd neked.
Az író elmondása szerint sokáig zavarban volt, nem tudta, hogy vajon neki szól-e személyesen, ahogy azt sem, mit kezdjen a szöveggel, amely nem volt sorokba tördelve, de jól láthatóan vers formában íródott, páros rímekkel.
„Mivel a szó jó értelmében könnyű volt folytatnom, leültem és írtam a folytatását. (…) Így lett az én számom egy párbeszéd ezzel a fiúval. Az utolsó versszakot már én mondom neki, azt, ami az ő versszaka” – idézte fel.
Az író ezt követően vitte el Cseh Tamáshoz a szöveget, aki hamarosan meg is zenésítette, nem sokkal később pedig már egy műsorukba is felvették, valamint egy albumra, az 1990-es Új dalokra is felkerült. Bereményi Géza bevallotta aztán, hogy a levelet nem tette el, és már meg is feledkezett volna erről a történetről, ha nem derült volna ki számára az internetes letöltések alapján, hogy ez messze a legnépszerűbb dal, amit írtak.
„A legtöbb ember ezt hallgatja. Szerintem ugyanúgy nem tudják, mitől kell hallgatniuk, mint ahogy én sem tudom, hogy miért, és így tovább” – mondta, hozzátéve: „ez a jó benne, ez a gyönyörű benne, hogy a fene sem tudja”.
A teljes beszélgetés ezen a linken hallgatható meg, a szemlézett rész 10:15-nél kezdődik.
Fejléckép: Bereményi Géza és Cseh Tamás (Fotó/Forrás: Vadász Ágnes, Erdei Katalin / Fortepan)