„Mi van már?” – kiabáljuk egyre hangosabban a tanteremben. Egy pad fölött görnyedünk, négy-öt-hat fej összedugva, és figyeljük a lassan vánszorgó százalékcsíkot. „Mindjárt becsöngetnek” – aggodalmaskodik egyikünk, és egy kissé még közelebb tolja az egymástól amúgy is milliméterekre lévő mobilokat. Hiába. A csengő megszólal, az irodalomóra hivatalosan is elkezdődött. Az ormótlan Nokia nem volt hajlandó egyetlen szünet ideje alatt átküldeni infraporton a dalt, amit mostanában mindenki hallgat. Elrejtjük őket a padba, és úgy teszünk, mintha odafigyelnénk, pedig csak a százalékcsíkra tudunk gondolni.

A tanárnő lelkesen magyaráz valamiről, amikor hirtelen hangos pittyenés hallatszik, majd a padból szűrt hangon elindul a jól ismert dalszöveg: „Van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszem, lehűti a lábamat”. Az első megrökönyödést végül hangos nevetés váltja fel. Még a tanár sem szid le minket. Erre a dalra nem lehet haragudni.

Valahogy így emlékszem vissza erre az időszakra. 2005-öt írunk. A mozikban óriási sikerrel fut a Csillagok háborúja harmadik epizódja, minden gyerek a legújabb Need for Speed-játékról beszél, a Chelsea pedig ötven év után ismét megnyeri az angol bajnokságot – és mindezekhez a háttérzenét a Kistehén Tánczenekar Szájbergyerek című slágere adja. Márpedig ha egy dal ekkora karriert fut be, illik, hogy Dalok nyomában című sorozatunkban megkérdezzük a szerzőt, Kollár-Klemencz Lászlót is arról, hogyan született ez az egészen különleges szám.

Természet vs. kütyük

Mint kiderül, a művész pontosan emlékszik arra, milyen gondolatok kavarogtak benne a dal megírásakor: „A kétezres évek közepén egy kertes házban laktunk. Még kicsik voltak a gyerekeim, de emlékszem, hogy akkoriban a kütyük már rendesen elvitték a figyelmüket minden másról. Rendszeresen rájuk kellett szólni, hogy tegyék le őket, és menjenek ki játszani a kertbe. Azt hiszem, ez a gondolat motoszkált bennem akkoriban, hogy a szájbergyerekek állandóan a telefonnal játszanak és a valós világban szinte nem is vesznek részt. Ez utóbbit jelképezi valószínűleg a kék tó, a fák meg a kacsa.

– meséli a dalszerző. Ugyanakkor hozzáteszi, ennyire sohasem alkot tudatosan, a szövegek írásakor elsősorban az ösztöneire, az intuícióira hallgat, éppen ezért nem is jelentené ki, hogy a fentebb megfogalmazott gondolat lenne a helyes olvasat a Szájbergyerekhez. Ez utóbbira valószínűleg azért is tért ki, mert saját meglátása szerint is nehezen megfejthető dalszövegről van szó.

„Azért erőltetni kell azt, hogy valaki találjon ebben dalban valami értelmet. A legmeglepőbb az volt, hogy találkoztam egy fiatalemberrel, aki koncert után magát a dalszöveget hozta oda aláíratni. Ezek szerint tényleg lehet találni benne valami összefüggő értelmet. Annak ellenére, hogy nem tudtuk, és nem tudjuk, mitől sikeres a Szájbergyerek, mégis van benne valami, amitől működik, és az embereknek szükségük volt rá, van rá” – mondja.

Amikor arról kérdezem, emlékszik-e, a zenekar tagjai hogyan reagáltak a dal hallatán, ezúttal sem kell gondolkodnia, és azonnal rávágja, mindenki ledöbbent. „Ez egy lakodalmas dal, és mi nem terveztük, hogy ilyesmit valaha is játszani fogunk. Igaz, az a lemez nagyon vegyes, mindenféle stílus megtalálható rajta, de a Szájbergyerek radikálisan más volt. Szegény Lehoczki Karcsi (a zenekar dobosa, 1957–2012 – a szerk.) eléggé röhögött, és azt mondta, ezt azért mégsem kellene.

– fogalmaz.

Arra a kérdésre, hogy végül miért döntöttek úgy, szerepeltetik a lemezükön, sőt még klipet is forgatnak hozzá, úgy felel, ebben nem kevés irónia volt és van a mai napig is. „Eldöntöttük, hogy bevállaljuk, mert jó energiája van, és nem fogunk törődni azzal, hogy más mit szól hozzá. Csak hirtelen szembesülni azzal, hogy ezt fogjuk játszani a koncerteken… ezt azért meg kellett emészteni. Biztos, hogy mi lakodalmas zenekar akarunk lenni? Persze, tudtuk, hogy nem leszünk azok, mi pontosan a helyén kezeltük. Értettük az iróniáját” – meséli.

A Szájbergyerek látszólag mindenkinél működött: azoknál is, akik ironikusan tekintettek rá, és azoknál is, akik komolyan vették. Ennek köszönhetően a legkülönbözőbb helyszíneken kellett előadniuk: előfordult, hogy a Műcsarnokban egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján játszották el, másnap pedig egy dáridóban vagy falunapon.

Kollár-Klemencz László a Budaörs Fesztiválon 2018-ban (Fotó/Forrás: Elekes Andor / Wikipedia)

Kérjél bocsánatot

Mint a dalszerző fogalmaz, a Szájbergyerek ugyanakkor nem volt mindenki számára befogadható, nem mindenki volt képes meglátni benne az iróniát. „Annak ellenére, hogy 2005-ben az év dalának választották, a Petőfi Rádió nem játszotta, ha létezett volna a Dankó Rádió, legfeljebb ott mehetett volna. Egy régi barátom például, akivel közösen filmet is készítettünk, írt nekem egy levelet, amiben kijelentette, hogy letagadja, hogy mi valaha is együtt dolgoztunk, mert ilyen kapcaszagú, övönaluli szart, mint a Szájbergyerek, ő még sohasem hallott. Szóval kaptam hideget és meleget is rendesen” – idézi fel.

Kitér arra is, a Kistehén Tánczenekar koncepciója az volt, hogy minden lemezük más legyen, mintha nem ugyanaz az együttes írta volna őket, a Szájbergyerek viszont egy bélyeget rakott rájuk, látszólag mindenki elkönyvelte, hogy ez a zenekar ilyen zenét játszik. Ennek eredményeként a következő albumukat a kiadójuk már nem is volt hajlandó kiadni, mondván:

„Végül annyira ránk ült ez a dal, hogy koncerteken a szervezők gyakran azt kérték, játsszuk el az elején és a végén, sőt a közepén is egyszer. Amikor már besokalltunk, a Gödörben szerettünk volna csinálni egy nyilvános Szájbergyerek-égetést, hogy ezt a zenét a közönség jelenlétében látványosan elhagyjuk. De erre végül is nem került sor” – idézi fel az énekes.

Húsz év távlatából

Arra a kérdésre, hogy végső soron, csaknem húsz év távlatából milyen a viszonya a Szájbergyerekhez, Kollár-Klemencz László úgy felel, nincs vele problémája. „Három évvel ezelőtt írtam egy regényt Öreg Banda címmel, amely a felmenőim, egy sváb lakodalmas zenekar százötven évét öleli fel az 1800-as évektől egészen a máig. Valószínűleg ez az egész lakodalmas világ a családomon keresztül itatódott belém, abból az élményből ered, hogy ülök a lakodalomban, hallgatom a zenét és eszem a savanyú uborkát. Nem vagyok a lakodalmas zene nagy rajongója, de a vidéki múltam miatt mégis szeretem, mint ahogy a giccskultúrát vagy a naiv festészetet is, minden olyan stílust, ahol az egyszerű, őszinte szeretetkifejezés megnyilvánul.

– meséli a művész, aki a mai napig játssza a Szájbergyereket, például a kötetbemutatóin is rendszeresen előadja.

Mint mondja, komfortosan érzi magát ebben a stílusban is, mert mindent lehet színvonalasan és rosszul is csinálni. „A lényeg, hogy a mai napig vállalom és szeretem ezt a dalt. Tök jó, hogy megszületett, és hogy sok embernek örömet okoz. És tulajdonképpen nekem is.”

Fejléckép: Kollár-Klemencz László (Fotó/Forrás: Bácsi Róbert)