Jakarta mostanában túl sokat szerepelt a hírekben ahhoz, hogy az ember ugyanolyan biztonságérzettel létezzen a városban, mint Budapesten vagy akár legutóbbi koncertünk helyszínén, Bangkokban. Repülőgép zuhant le, madárinfluenza ütötte föl a fejét, az indonéz bíróság pedig több mint két évtizedes szabadságvesztésre ítélt egy ausztrál lányt, akinek – állítása szerint – valaki kábítószert csempésztett a táskájába.

Jutott egy kis idő a városnézésre is: a királyi palota gyönyörű volt, és az úszó piacra is jutott néhány óra. De ennél sokkal érdekesebb a thai emberek arca. Az egész világuk leolvasható róluk: a napfény és a tenger, a keveredő ázsiai és európai arcvonások. Jellemző rájuk a másik ember iránti tisztelet – ez egyébként szerintem az ázsiai emberek sajátja –, de nem érezni a tekintetükből azt a már-már görcsös megfelelni akarást, mint ami például sok japánnál megfigyelhető. A thai emberek már régen tudják, hol a helyük a nagyvilágban – a gyarmati éveknek talán ez az egy előnye jelentkezett a végtelen sok hátrány mellett.

Fölment a függöny, és az első felvonás végén az volt az érzésünk, hogy a közönség még nem érkezett meg. Gálakoncerteken ezt eddig ritkán tapasztaltuk: New Yorkban, Moszkvában és a többi világvárosban is sikerül általában már az elején megnyerni a közönséget a magyaros operett-számokkal. Gyanakodtunk a rendhagyó kezdésre – a nyitány utolsó hangja után elszállt a színpadi fényt irányító vezérlő, és tizenöt perc csöndes sötétség szállt a kétezer férőhelyes színházteremre –, és reméltük, hogy a csend oka – az ázsiai közönségre egyébként általában jellemző – fegyelem.